Mai nap nem keltünk fel túl
korán, ugyanis nem kellett újabb szálláshelyig tekernünk. Még egy éjjelt fogunk
eltölteni Árpiéknál. Mai célunk nem más volt, mint a Soproni-hegység
meglátogatása. A tegnapi fárasztó túra után nem voltunk annyira frissek mint az
előző napokon. A cipőket még reggel is szárogattuk hogy használhatóak legyenek
a mai napra. Reggeliztünk majd váltottunk pár szót Árpival. Nagyjából 10 óra
felé el is indultunk Sopronba.
A Bánfalvi
kolostor:
Útközben megtekintettük a Bánfalvi
karmelita kolostort. Pár éve érdekelnek az ilyen kolostorok, ezért nem
mehettünk el úgy mellette, hogy ne tekintsük meg azt.
A sopronbánfalvi
kolostor ma szállodaként működő, középkori alapokon nyugvó műemlék
együttes Sopron délnyugati – kertvárosi – részén fekvő Sopronbánfalván (a 19.
századig előbb mint Wondorf, majd Wandorf) található. A Kolostor
tőszomszédságában terül el az erdőkkel borított Soproni-hegység és a
Sopronbánfalvi Hősi temető. A sopronbánfalvi templom és kolostor helyén írásos
dokumentumok alapján már 1411-ben egy kápolna állt, amely 1481-ben került a pálos
remeték használatába. A kápolna helyén új rendház és templom
építésébe kezdtek, amelyet a 16. század elejére be is fejeztek. A búcsújáróhelyként
is működő együttes jelentősége nőtt, a rend gazdagodott, ami az épület
díszítésére is kihatott. Az együttes virágzása a törökök idején szakadt meg,
akik 1530-ban a pálosokat elűzték, a kolostoregyüttest pedig felgyújtották. A
17. században kezdődött meg a kolostor helyreállítása, ez egyben a pálosok
visszatelepedésének időpontja is volt. Az évekig tartó újjáépítést az uralkodók
(II. Ferdinánd, I. Lipót) és az ország főúri családjai (Széchenyi, Eszterházy,
Nádasdy, Csáky) is támogatták. A bejárat feletti eredeti kőpárkány felirata
szerint az építkezést 1643-ban fejezték be „Isten dicsőségére, Szűz Mária
tiszteletére…”. Az így elkészült épületegyüttes lényegében már megegyezett a
maival. A kolostor évek óta üresen állt, ennek megfelelően az állapota romlott.
A vastag teherhordó falak és a boltozatok nem károsodtak, csak a talajból
felszívódó víz okozott problémát.
Az ácsszerkezet nagy része 19. századi
eredetű, csupán a délkeleti sarokban voltak felfedezhetők a barokk szerkesztés
nyomai. Az ablakokat az 1970-es években cserélték ki. Néhány, feltehetően
eredeti barokk ajtó mellett a belső nyílászárók a 19. és 20. században
készültek. A burkolatok zöme az épület szociális intézetbeli korszakáról
tanúskodott (csempe, márványmozaik, mettlachi). Az épületből induló pince
lejáróból kiterjedt boltozott pincerendszer közelíthető meg. Az egyházak
kárpótlásáról szóló 1991. évi XXXII. törvény nyomán a Karmelita rend
visszakapta korábban államosított kolostorát, de annak felújítására anyagi
fedezetük nem volt.
2004-ben az üzletember, műgyűjtő Kovács Gábor értékmentő
szándékkal vásárolta meg az akkor már lakatlan és rendkívül rossz állapotban
lévő épületegyüttest. A felújítás a Norvég Alap és Kovács Gábor személyes
hozzájárulása révén 2009-ben kezdődött el és mintegy másfél év múlva, a
műemléki előírásokat messzemenően betartva 2010-ben fejeződött be. Kis
nézelődés után továbbindultunk Brennbergbánya irányába.
A Szalamandra tó::
Hamarosan ismét tettünk egy
kis kitérőt az egyik töltésútra, mely a Szalamandra tóhoz vezetett. Árpi
ajánlotta nekünk hogy mindenképp tekintsük meg ezt a tavat.
A Szalamandra-tó története 1972-ben kezdődött.
Ekkor létesítették a Nyugat-magyarországi Egyetemen elkészült terv alapján
völgyzáró gát építésével a város melletti Tacsi-árokban. A mintegy 10 000
köbméter víz tárolására képes tómeder fölé egy 6 500 köbméter kapacitású
hordalékfogó tavat is létesítettek, ami megakadályozza a nagy tó feltöltődését.
Nevét a környék tiszta vizű
patakjainak mentén gyakran fellelhető foltos szalamandráról kapta. A
mesterséges tóval kiegyensúlyozottá vált a környező erdőség vízellátása és új,
természetvédelmi szempontból értékes vizes és vízközeli élőhelyek létesültek.
A tó, melynek tulajdonosa a Magyar Állam, kezelője pedig a Tanulmányi
Erdőgazdaság Zrt. ma horgászatóként hasznosított. Az évről-évre telepített
halfajtákon túl (ponty, amur, csuka, süllő, keszeg, kárász) sok más élőlény
kötődik a víz közelségéhez. Szembetűnő a békák és szitakötők sokasága és
időnként rákot is megfigyelhetünk. A hűvös, párás völgynek és a
vízbőségnek köszönhetően igen gazdag növényvilággal találkozhat az ide
látogató. A tó feletti völgyoldalakban fenyves és lombos erdő váltakozik. A tó
környékén többnyire tölgy, szelídgesztenye, fűz és égerfákkal találkozhatunk. A
partot helyenként szegényező nádas természetes víztisztó rendszerként és a
tóhoz érkező madarak búvóhelyéül szolgál. A tavat a Tacsi-árok viszonylag kis
vízgyűjtő területén kívül a bővizű Természetbarát-forrás táplálja, így
vízszintje a legszárazabb hónapokban sem csökken jelentősen. Bali idő közben lemaradt. Visszamentem
érte. Megvolt az első komolyabb technikai gond a túránk során, ugyanis
túratársamnak elszakadt a lánca. Mire megfordultam a tótól, addigra nagyjából
orvosolta is a problémát, egy láncbontó eszköz segítségével. Kis pihi
következett, bekaptunk néhány falatot majd indultunk is tovább Görbehalom felé.
Görbehalom és a Fehér-úti tó:
Sopronból kiérve emelkedni
kezdett az út. Hol lazább, hol komolyabb meredekséggel kellett megküzdenünk. Görbehalomra
érve újabb kitérőt tettünk egy jó minőségű műútra, mely a Fehér-úti tó felé
vezetett.
Görbehalom kis település mely jelenlétét tagadhatatlanul a közeli Brennbergbányának
és a bányászatnak köszönheti. Egy kis falucska, mely közigazgatásilag Sopronhoz
tartozik. Jelenleg is fennálló házai az 1920-es években épültek.
Megtekintettünk a tavat, melyet szintén Árpi ajánlott nekünk, majd
visszatértünk a főútra és egészen Brennbergbányáig tekertünk.
Brennbergbánya:
A település előtt már
komolyabb emelkedőt kellett leküzdenünk. Tettünk egy kört a faluban. Megnéztük
a templomkocsmát és egy mesterséges tóra is rábukkantunk.
A település neve 1793-ban
lett hivatalosan Brennbergbánya. Azt mondja a bányászhagyomány, hogy Sopron
környékén a kovácsok szénégetéssel állították elő műhelyük számára a faszenet.
A szénégetők közül egy Rieger nevű kovács boksája sehogy sem akart elaludni,
mert a boksát valószínűleg egy olyan elfedett kőszénkibúvás fölé telepíthette,
amely az égést tovább táplálta, sőt emiatt a hegy is égni kezdett. Az égő hegy
németül brennender Berg-et jelent, ebből születhetett népnyelvi
csonkítással Brennberg, majd később magyar hozzáadással a Brennbergbánya. 1770 körüli
időből datálódik ez a hír, onnan kezdve Sopron nyugati erdeiben a felszínhez
közeli szénkibúvások fejtése indult el Brennbergen, a későbbi Brennbergbányán. 1753-ban
fedezték föl az erdőségekben rejtőzködő, jó minőségű szenet. A szájhagyomány
szerint Rimbacher Pál birkapásztor figyelt fel – tűzrakása következményeként –
a „nagy fekete, izzó kődarabokra”. Jelentése nyomán a soproni polgármester
bizottsággal vizsgáltatta meg a jelenséget. Hat év múlva – 1759-ben – az akkor
Fenyvesvölgyként ismert területen nyitották meg Magyarország első szénbányáját.
Ennek hírére zömében osztrák és német nemzetiségű családok telepedtek le a szép
völgyben, és kötöttek munkaszerződést a szénvagyon tulajdonosával, Sopron Szabad
Királyi Várossal. A bányát kiszolgáló épületek mellett hamarosan felépültek a
szegényes bányászlakások is. A bánya működésének közel két évszázada alatt
mindig a város birtoka volt. Az egymást követő bérlők fejlesztései a 19. század
utolsó évtizedeire az ország egyik legjelentősebb, legkorszerűbb bányájává
tették. 1944 végén a Vörös Hadsereg elől menekülő nyilas vezetőség ideiglenesen
Brennbergbányára tette át székhelyét Farkasgyepűről, majd innen Kőszegre mentek
tovább. Brennbergben a hegyoldalban kialakított bányatárószerű óvóhelyeket
biztonságosnak tartották Szálasi számára. A nemzetvezető menyasszonyát, Lutz
Gizellát a bánya vezető tisztviselője és neves ornitológus Breuer György
szolgálati lakásában szállásolták el. Az utolsó bányamunkások 1953 januárjában
költöztek el. Ők a megelőző év őszétől a leszerelést végezték. 1956 novemberében
öt napon át ismét folyt a termelés, de aztán végleges döntés született. Becher
Nándor érzelemgazdag helytörténeti könyvében az alábbiakat írja a megszüntetés
hatásairól:
“Sajnos, 1959 decemberében véglegesen és örökre leállítják a
brennbergi bányát. Amit kétszáz év alatt az itt dolgozók építettek, azt 1952-ben
és 1959-ben lelkiismeretfurdalás nélkül szétrombolták. Így szűnt meg egy
kétszázéves bányakultúra. Az élet szűnt meg Brennbergbányán, a sportkör, a
híres dalárda, a 35 tagú bányász fúvószenekarral együtt. Egyik család a másik
után költözött el. Igaz, nyugdíjazásuk után egyesek visszatértek az
elcsendesedett településre, ahol most nagyon sok fejlesztenivaló lenne…”
A Soproni-hegységben:
Kis pihenő után
visszagurultunk a Görbehalom után lévő elágazóig, ahol jobbra fordultunk. A
Panorám nevű úton tekertünk a hegy teteje felé.
A Soproni-hegység Magyarország
legidősebb kristályos röghegysége. Fő alkotókőzetei a földtörténeti óidőben
átalakult kristályos pala. Átlagos tengerszint feletti magassága 410 méter,
vonulatai a Sopron közelében mért legalacsonyabb ponttól (200 m) 500–600
méterig emelkednek. Legmagasabb pontja az ausztriai Bren-tető (Brenntenriegel,
606 m), Magyarország területén a Magas-bérc (557 m). Jó pár kilóméter mászás
következett felfele. A hegygerincre érve kitérőt tettünk egy balra vezető erdei
úton, mely a Várhely kilátóhoz vezetett. Az út mellett kis erdei pihenőhely is
ki volt alakítva. A kilátóhoz érve szusszantunk egyet, majd felmentünk
gyönyörködni a tájban.
A Sopron melletti Várhely - Burgstall - a
nyugat-dunántúli hallstatti kultúra egyik legfontosabb lelőhelye. Ez a kora
vaskori kultúra a Szajnától a Duna magyarországi szakaszáig, illetve a Német
Középhegységtől Szlovéniáig terjedt az i.e. VII-IV. században. Sopron
környékének kiemelkedő jelentősége volt ebben az időben, mivel a hegyek lábánál
vezetett a Borostyánkő út, amely a vaskor távolsági kereskedelmének egyik
legjelentősebb útvonala volt. A Várhelyen Közép-Európa legnagyobb kora vaskori
telepe alakult ki. Ennek erődje szükség esetén a környéken levő kisebb telepek
lakosságának is menedéket tudott nyújtani.
Az itteni feltárásokat Bella Lajos
kezdte meg. Kutatásai hozták napvilágra az európai hírű alakos urnákat. A
sáncok és az árkok a Várhely egész tetejét körülveszik, az egykori erődítmény a
magasból uralta az egész környéket. Gyönyörű kilátás nyílt Sopronra, a
Fertő-tóra és a Soproni-hegységre. Időztünk itt néhány percet, bekaptunk pár
falatot, majd visszaindultunk a hegygerinc felé. Visszaérve az útra kiadós
gurulás kezdődött Sopronig.
Hazaindulás előtti szieszta:
A hegy másik részén gurultunk
le. Utunk egyből a vasútállomásra vezetett, ahol ismét betértünk a kebaboshoz.
Elvitelre rendeltünk két adagot, majd visszaindultunk a szállásra. Nagyjából
60km-ert tekertünk ma, ami nem túl sok, viszont emelkedőkbe nem volt hiány.
Árpiékhoz érve megettük a vacsoránkat, majd összekészítettük a csomagjainkat a
holnap reggeli haza induláshoz.
Estefelé Árpi már hívott is minket egy esti
borozgatáshoz, ahogy ezt már megszokhattuk tőle. Új nyaralók is jöttek a
szomszédos szobákba, ők is csatlakoztak hozzánk. Árpi vidáman mesélte a
többieknek, hogy mi már visszajáró vendégek vagyunk. Csodálatos varázsa van
ezeknek a beszélgetéseknek, ahol különböző helyről érkezett emberek ülnek le
egy asztalhoz egy pohár borral koccintani. Ilyen csodát máshol még nem
tapasztaltam csak Árpiéknál.
Nem véletlenül jövünk vissza újra meg újra. Kicsit
elbeszélgettünk, majd nyugovóra tértünk, hiszen reggel már indulunk haza…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése