DALMÁCIAI KALANDOK (2016.07.30.) - 6.nap: A Trsteno arborétum meglátogatása…

Az utolsó kirándulás:

Mai reggel nem keltünk annyira korán mint a hét többi napján. Bennünk volt már az egész heti fáradtság. Gyönyörű időre ébredtünk ma is. Reggeli, majd a szokásos strandolás következett. Mai terv egy pár falura lévő arborétum meglátogatása volt. Nagyjából dél körül el is indultunk a Trsteno nevű településre Split irányába. A faluba érve leparkoltunk egy autós kemping szélén. Az arborétum innen csak pár percnyire volt gyalog. A bejárattól nem messze egy öregasszony árult mindenféle házi készítésű szuvenírt. Úgy döntöttünk majd kifelé veszünk tőle valamit. Hamarosan a bejárathoz értünk, ahol jegyet váltottunk.

A Trsteno arborétum:

Dél-Dal­má­ci­á­ban, nem messze Dub­rov­nik­tól ta­lál­ha­tó amely a Hor­vát Tu­do­má­nyos és Mű­vé­sze­ti Akadé­mia ke­ze­lé­sé­ben áll. Trs­te­no ki­csiny ten­ger­par­ti te­le­pü­lés, mely (az Ar­bo­ré­tu­mon kívül) remek fek­vé­sé­ről, tisz­ta­vi­zű ten­ger­part­já­ról és két gi­gan­ti­kus (500 éves­nél idő­sebb) pla­tán­fá­já­ról ne­ve­ze­tes. A 25,5 hek­tá­ron el­te­rü­lő kert tör­té­ne­te 1494-re nyú­lik vissza. Ekkor épít­tet­te fel Ivan Ma­ri­nov Gučetić-Goz­ze a dub­rov­ni­ki Gučetić-Goz­ze pat­rí­ci­us csa­lád nyári re­zi­den­ci­á­ját és a hozzá tar­to­zó par­kot. A villa és a kert együt­te­se ha­ma­ro­san a dub­rov­ni­ki kul­tu­rá­lis élet meg­ha­tá­ro­zó hely­szí­né­vé vált. 1667-ben ka­taszt­ro­fá­lis föld­ren­gés oko­zott ko­moly kárt, mely­nek során az ere­de­ti, korai re­ne­szánsz stí­lus­ban épült vil­la­épü­let meg­sem­mi­sült. Ké­sőbb, az ere­de­ti he­lyén, új épü­le­tet emel­tek. Az épü­le­tek, az építmé­nyek és a park egyéb vál­toz­ta­tá­so­kon is át­esett a kor ha­la­dá­sá­val és a stí­lu­sok vál­to­zá­sá­val (korai re­ne­szánsz – re­ne­szánsz – ba­rokk – ro­man­ti­ka). A XIX. szá­zad­ban és a XX. szá­zad ele­jén a kert sok­fé­le, a világ min­den tá­já­ról ér­ke­zett eg­zo­ti­kus nö­vénnyel gaz­da­go­dott, töb­bek kö­zött ezek közé tar­to­zik a kám­for­fa (Cin­na­mo­num camp­ho­ra), a bank-ró­zsa (Rosa bank­si­ae) vagy a kínai ken­der­pál­ma (Trachy­car­pus for­tu­nei). 1948-ban a park, mint a kert­épí­té­szet je­len­tős em­lé­ke, tör­vény ál­ta­li vé­dettsé­get ka­pott — in­nen­től te­kint­he­tő ar­bo­ré­tum­nak a haj­da­ni csa­lá­di bir­tok, mely ado­má­nyo­zás útján ke­rült je­len­le­gi tu­laj­do­no­sá­hoz, a hor­vát ál­lam­hoz. 1991. ok­tó­be­ré­ben a Ju­go­szláv Nép­had­se­reg tá­madá­sa során az ar­bo­ré­tu­mot sú­lyos károk érték, tűz ütött ki, de sze­ren­csé­re a köz­pon­ti (leg­idő­sebb) rész a vil­la­épü­let­tel csak rész­le­ge­sen ká­ro­so­dott. 

A Gučetić-kert ti­pi­kus ra­gu­sai re­ne­szánsz kert, geomet­ri­kus alap­rajz­zal, or­to­go­ná­li­san ve­ze­tett sé­tá­nyok­kal, me­lye­ket ala­csony kő­fa­lak sze­gé­lyez­nek. Ér­de­kes­ség, hogy a kert kom­po­zí­ci­ó­ja egyet­len ten­gely­re épül, me­lyet a fő sé­tány me­rő­le­ge­sen keresztez. Utób­bi jel­leg­ze­tes, ket­tős per­go­la-osz­lop­sor­ral sze­gé­lye­zett, mely sző­lő-tá­masz­té­kul szolgált. Az em­lí­tett ten­gely­re (sé­tány­ra) fű­ződ­nek fel sor­ban a kert meg­ha­tá­ro­zó épít­mé­nyei. A ten­ger felé ha­lad­va elő­ször a 70 m hosszú­sá­gú aqu­a­duct tűnik fel, mely a vizet az 1736-ban re­ne­szánsz­ból ba­rokk stílusú­vá át­épí­tett nymp­ha­e­um­ba szál­lít­ja, mely­nek köz­pon­ti szo­bor-alak­ja a ten­ger is­te­ne, Nep­tunusz. To­vább ha­lad­va, a zöld log­gia után kö­vet­ke­zik a ki­csiny Szent Je­ro­mos ká­pol­na.  A következő épü­let, a kert köz­pont­já­nak te­kint­he­tő villa, mely már a fő sé­tány­ra te­kint hom­lok­za­tá­val.  A vil­lá­ból nyíló két­irá­nyú ki­lá­tás nem­csak esz­té­ti­kai él­ményt nyújt, mö­göt­te fi­lo­zó­fi­át is felfedezhetünk: az egyik irány­ban a nyílt ten­ger­re te­kin­tő (a vi­lág­ra nyi­tott), a másik irány­ban a babérbok­rok kö­zött csor­do­gá­ló vi­zek­től élő, ti­tok­za­tos, szik­lás hegy­ol­dal­ra néző épü­let a dub­rov­ni­ki reneszánsz gon­dol­ko­dás ki­fe­je­ző­je. A ten­gely végül pa­vi­lon­nal zárul, immár a me­re­de­ken le­sza­ka­dó szik­lás part szé­lén, ahon­nan pazar ki­lá­tás nyí­lik a vízre és a kör­nye­ző szi­ge­tek­re. 

Meg­em­lí­ten­dő még a régi malom il­let­ve olaj­prés épü­le­te, ahol test­kö­zel­ből ismer­ked­he­tünk meg a me­di­ter­rán élet jel­lem­ző hasz­ná­la­ti tár­gya­i­val, szer­szá­ma­i­val. A 400 faj­ból álló nö­vény­ta­ni gyűj­te­mény nem­csak a bo­ta­ni­ku­sok ér­dek­lő­dé­sé­re tart­hat szá­mot, hanem bár­mely utazó fi­gyel­mé­re ér­de­mes, mert míg a Vi­lág­örök­ség ré­szét ké­pe­ző dub­rov­ni­ki Óvá­ros a re­ne­szánsz vá­ros­épí­té­szet ki­vá­ló pél­dá­ja, addig az Ar­bo­ré­tum­ban a ko­ra­be­li kert­mű­vé­szet ti­pi­kus je­gye­it fi­gyel­het­jük meg. Így (ha fel­ke­res­sük) a kert ér­té­kes kiegészítőjé­vé vál­hat a haj­dan je­len­tős ad­ri­ai vá­ros­ál­lam­ról al­ko­tott ké­pünk­nek.

 Kifelé menet észrevettük hogy még egy nénike kirakta portékáit a piacra. Volt itt lekvár, több ízben. Brandyk, mentolos italok, borfélék, teák, rózsalikőrök, díszek... Mindenki vásárolt a kedvére valót, majd visszaindultunk a kocsihoz. 

Az utolsó délután:

Délután már a szálláson voltunk. Elpakoltuk cuccainkat hogy készen legyünk a kora reggeli indulásra. Beszéltünk a bérlőkkel (ahogy tudtunk), hogy reggel korán indulunk haza. Nem volt akadálya, megköszöntünk nekik mindent. Annak ellenére hogy nem értettük egymást, szimpatikus barátságos emberek voltak. Összességébe a szállás is jó volt, leszámítva a régi konnektorokat. Egyik este lecsapta az automatát mikor bedugtunk oda telót tölteni. A búcsúzkodás után Rencsivel kiültünk a teraszra sörözni. Napoztunk és közbe néztük a kék tenger nyugodt felszínét. A nap csillagokat rajzolt a vízre. Csak bámultuk a gyönyörű tengert és közben eggyé váltunk a csillogással. Talán ilyen az amikor az ember megéli azt a bizonyos pillanatot. Nem csak fut egyik helyről a másikra. Kicsit lelassul talán az idő is. Napnyugtakor még lementünk fürdeni egy utolsót a vízbe, majd nyugovóra tértünk. Reggel korán indulunk haza, ezért kell a pihenés...